A fiú feje finoman koppant a fa asztal lapján. Ragadós, sötét, elnyűtt felület. Sör és cigarettahamu keveréke teríti.

Ekkor még minden asztalon volt egy hamutartó. Az egész maga a hamutartó. A fiú feje tehát koppan az asztalon, a világ forog vele és nélküle. Távolról, a szomszéd teremből kiszűrődik a dob meg a basszus.

...ha az élet, amit élek tetszik neked, gyere és vedd el...

Az egyik, ha nem az első koncertje életében. Az egyik, ha nem az első berúgása életében. Vodka és narancs. Kb. 30 perce még minden jó volt és szép, futottak a királydombon a lánnyal, a virágos nevűvel, semmi céllal csak a mámortól hajtva. A fiú még a pólóját is eldobta valahova, mert nyár volt, meg meleg és a szabadság ölelő karja először ragadta meg. Övék volt az este, bár csak 9 óra volt, de 14 évesen az már maga az "éjszaka". Önfeledten, felszabadultan, gondmentesen, fiatalon és bohón. 30 perce még álmodott arról, hogy megcsókolja a virágos nevű lányt és együtt sétálnak haza a hűvös nyári estén kéz a kézben.

...üljenek a fiúk ölébe a lányok, ha másképp már nem férnek el...

A másik srác jött, látott és győzött. Jó időben, jó helyen ahogy mondani szokás. Persze sok minden másra is lehet fogni, köztük gyúlt ki a szikra és a többi... A fiú így megragadta a vodkás üveget és nagyokat húzott belőle, miközben öles léptekkel elindult a PeCsa felé. Mire beértek már alig állt a lábán, a szűz mája nem bírta a tempót, így leültették egy asztalhoz, a virágos nevű lány pedig eltűnt a tömegben.

Villódzó fények, izzadt emberek, sör, cigi és szotyi. A srác feje az asztalon, körülötte cserélődnek az emberek mint valami montázsban. A szeme csukva, de a gondolatai cikáznak. Táncolni akar, bulizni de lábra sem bír állni. Elszúrta az esélyét, mint már korábban is, mással is. Ez így nem mehet tovább, valamit tenni kell, menni kell. Feltápászkodik, kapaszkodik amibe csak tud. Elindul a tömegen át, az alkoholtól erősen és határozottan... egy kis pogo a kijárat felé.

Hazaindul, a hűs szellő jól esik, kicsit kevésbé homályos a világ. Egyedül rója az utcákat, nem lakik messze, de ez a belváros, kiszámíthatatlan, sötét, veszélyes. Máskor észrevenné a sarkon álló csapatot, de most minden ködbe burkolódzik. Elmegy köztük, rájuk sem néz, de ők látják. A bakancs, a kockás nadrág és a felnyírt haj errefelé nem jó védjegy. Érzi, hogy összekoccan a bokája, elveszti egyensúlyát és zuhan. Zuhan a mélység felé, nincs védőháló, csak a feneketlen, elemésztő fájdalom. Cipők és öklök, könyökök találják meg, védekezni nincs mód, ok vagy indok.

A fiú feje finoman koppan az aszfalton. Ragadós, sötét, elnyűtt felület. Vér és elmúlás keveréke teríti.

Választunk valakit. Nem véletlenül. Mert jó vele. Együtt kelünk, fekszünk hónapokon, néha éveken át. Értjük és érezzük a másik embert. A gondolatait, a rezgéseit, a hanglejtésének változását, egyszóval mindent ami Ő.

Aztán valami elromlik, eltörik. És egyik pillanatról a másikra ki kell, ki kellene szakadnia az életünkből, testünkből, lelkünkből. Néha ez nem megy könnyen. Vágyakozunk, visszanézünk...

Hazafelé azon gondolkodtam milyen jó lenne egy tisztító eső, egy hatalmas vihar, ami tombol, eláztat, lecsupaszít és kitöröl mindent a múltról, tiszta leszel kívül-belül. A szemedben összemosódik könny és eső, a bőrödön csurog lefelé a víz, az összefüggő esőfüggöny jobban beterít mint egy kiadós zuhany. És mikor az eső elcsendesül csak állsz tanácstalanul. Nem tudod merre indulj, mihez kezdj. Mintha félig üres lennél. Kicsit az is vagy.

Május van, hajnali 5, már világosodik.

Kilépek a kertbe, a kutya ugat. Már egy hónapja itt lakom ebben a házban, de még mindig nem szokott meg. Kurva idegesítő. Behúzom magam mögött a kaput, jobbra nézek, majd balra, sehol egy lélek. Hűvös a reggel, de nem bánom, jobban felébreszt mint egy erős fekete. Olyan kihalt az utca, mintha senki nem élne itt. Talán így is van. Talán amíg aludtam az összes emberi lény egyszerűen csak eltűnt a Föld színéről. Csak én maradtam, fajunk utolsó hírmondója, ezen a hatalmas planétán egymagam.

Elindulok, keresem az élet jeleit. Mindenhol üresen álló autók, pár eldobott szemét. Senki nem fogja már összeszedni. Egy macska dörgölőzik a kerítéshez, lassan, kimérten. Nemes állat, a maga ura. Pár nap múlva éhes lesz és vadászni fog - gondolom magamban. Attól, hogy gazdáik elpárologtak, számukra még nem áll meg az élet. Hajnal van, tiszta az ég, messzire ellátni. Látom ahogy egy gyár kéménye ontja magából a szürke füstöt. Még pár óra is kialszik, lévén nincs senki aki táplálja.

Mivé lesz a Föld ha nem élősködünk rajta? Mi lesz a házainkkal, a játszóterekkel, a full extrás autóinkkal, a befektetéseinkkel és a műholdjainkkal?

Távolról hallom egy robbanás hangját. Egy repülő csapódott be a szomszéd kerületbe. Nem volt senki aki leszálljon vele.

Tovább sétálok, hisz már nem sietek sehova. Az idő mint mértékegység elvesztette jelentőségét. Csak addig volt fontos amíg igazodni kellett más emberekhez. Most csak én vagyok és a város. Hűvös, kietlen, szép és ronda is egyben. Nem gondolkozom azon mihez kezdjek, mi célja ezentúl az életemnek, hiszen eddig sem tudtam biztosan. Egyszer azt olvastam, hogy ha az emberi faj kihal, a természet szép lassan visszafoglalja a maga területét, majd sok-sok ezer év múlva az egyetlen emberre emlékeztető dolog a Holdra tűzött zászló és az otthagyott "szemét" lenne. Irónikus nemde? Minden ami marad belőlünk egy olyan helyen lesz vákumba zárva, ahol alig pár napot töltöttünk...

Odaérek a találkozási pontra, beszállok a kocsiba és hagyom, hogy bevigyenek dolgozni. Ez a nap is csak olyan mint a többi. Nem tűntek el az emberek, nem váltak porrá és nem adták vissza a Földet a természetnek.

...itt állok a kapui előtt.

Az egész blog hirtelen felindulásból született, csak ki akartam írni magamból ezt-azt ami akkor épp bennem volt, persze ha csak erről szólna az egész ahhoz nem kéne egy nyilvános felület.

Mégis miről szól akkor?

Egy srácról aki nem mindig akar felnőni, aki nem szereti elfogadni a dolgokat csak azért mert úgy vannak ahogy és a közönyt tekinti a mai világ egyik legnagyobb betegségének. Nem véletlen, hogy egy olyan könyv után adtam címet blogomnak, ahol a főhős mindig kérdezett.

Szókratésznek tulajdonítják az idézetet, miszerint: "Egyvalamit tudok biztosan, azt hogy nem tudok semmit."

Ez velem sincs másként. Figyelek, tanulok, hibázok és levonom a következtetést. Tanulhatnék persze mások hibáiból is, de semmi sem tesz olyan mély hatást az emberre, mintha valamit saját bőrén tapasztal meg.

Nem tudom még mi a célom az írással, nem tervezek felépíteni belőle valamit. Egyszerűen csak álltam egy ajtó előtt és benyitottam rajta. Ha találok bent gondolatokat, azokat leírom. Olyan ez mint egy kis kék notesz, benne szavakkal.

Itt tartok most. Hogy mi lesz a vége nem tudom. De valami elkezdődött. Tavasz van. Sétálni megyek.

Nem tudom mással is előfordul-e (remélem igen), hogy egy-egy cím annyira megragadja a fantáziáját, hogy továbbképzeli, mögöttes tartalommal ruházza fel még ha magának a műnek semmi köze sincs ahhoz amit belelát. Így van ez velem és a 'Pop, csajok, satöbbi'-vel, a 'Tétova tinédzserekkel' és a 'Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról'-al. Sosem láttam a Képzelt riportot, de milliószor elképzeltem milyen lehet, miről szólhat és saját kis fantáziavilágot teremtettem köré.

Most azonban nem ezt fogom leírni, inkább egy képzelt riportot egy szeretkezésről..

Az önmegismerés rögös útját járom...

Mondhatnám, de nem lenne igaz. Az előbbi mondat arra engedne következtetni, hogy van egy kijelölt ösvény amin haladok, csak épp göröngyökkel és bukkanókkal teli. Itt nem erről van szó. Sokkal inkább egy csónak vagyok a nyílt tengeren. Hánykódom hullámról-hullámra, partot sehol nem lelek, csak remélem, hogy a jó irányba evezek. Néha szélcsendbe kerülök és egy helyben toporgok, máskor elkap egy erős széllökés és messzire repít. Vajon jó az irány? Ki tudja..

Amikor megismertem őt, nevezzük Sonjának még semmi különös nem történt. Közös baráti társaságba keveredtünk. Vékony, jó alakú lány, vörös hajjal (az egyik gyengém) és bájos arccal, valamint egy nagyon különleges szexepillel. Elsőre mégsem fogott meg, nem tetszett, meg is mondtam neki egy kettesben elköltött cigi alkalmával. Ezen Ő nagyon megbotránkozott, nem szokott hozzá az ilyesmihez (nem nagyképűségből, egyszerűen csak ez volt az igazság).

Teltek-múltak a hetek, talán hónapok is. Egy bulis este egymás mellé keveredtünk a táncparketten. Amit akkor éreztem, azt valami robbanásszerű sokkhoz tudnám hasonlítani. Ez a csaj fantasztikus - gondoltam magamban -  és nem csak a hihetetlen szexuális kisugárzása miatt, de valami olyan dolgot találtam benne amit előtte még talán senkiben. Laza életigenlést, a vágyai megélését, nyitottságot és dinamizmust. Elsöprő erejű találkozás volt ez, egymás újra felfedezése. A történet itt nagyjából véget is ér. Pár csók elcsattant, de mindig volt valami ami megakadályozott minket a továbblépésben. Egy expasi, egy kapcsolat ami hirtelen csapott le rám, egy kapcsolat ami hirtelen csapott le rá és megannyi érzés és akadály amit az élet gördített elénk... vagy mi magunk elé?

Élvezzük húzni egymás agyát? Élvezzük, hogy pár érintéssel el tudjuk juttatni a másikat a szexuális vágy határáig? Közel állunk egymáshoz lelkileg és egy vékony pallón egyensúlyozunk, alattunk pedig egy baldachinos ágy, amibe időnként belerántanánk egymást. Azt hiszem igen. Ha le tudnám zárni magamban, megtenném. Ha tudnám, hogy a történetünk nem úgy fejeződik be, hogy egy estén - mikor mindketten készen állunk rá - letépjük egymásról a ruhát és kiszabadítjuk az eddig elfojtott vágyainkat talán elengedném.

Ez a helyzet a csónakkal, nem tudom mikor és hol fogok kikötni, de néha összetalálkozom más csónakokkal akik ugyanúgy elvesztek az élet végtelen tengerében és keresik a helyüket, magukat, az utat...

Ez a két szó egy barátom blogjának címe..

Felmerül a kérdés jó ötlet-e egy blogot egy másik promózásával kezdeni? A válaszom egyszerű: bele sem kezdtem volna a saját oldalamba, ha nem lett volna ez a két szó. (És még egy másik barátom blogja, de róla majd később)

Számomra ez a két szó Budapestet jelenti. Minden bájával és bajával, minden bűzével és bűnével. Ez egy bűnös hely, egy bűnös város. (Nope). Igaz ugyan, hogy más európai nagyvárosokhoz képest a mi fényeink falusinak tűnhetnek, de aki járt már a nagykörúton szombat éjszaka és érezte azt amit én érzek hétről hétre az tudja miről is van szó.